.the lights of the city of revenge are flashing on the sky, and the streets are haunted by the sounds of vengeance. The walls of the houses are screaming for the passing lives, because there has been too much silence for too long. Alone. We have no chance to survive, but we still repelled by each other. Alone. We are living behind closed doors and enclosed walls. The communities of the past became weak and the basic instincts of society are dead and they can’t feel empaty for anything. Nothing. Cold hearts are screaming silently in cells of suffering, but the death that would exempt us from our sins, is not coming easily. Maybe it is time to revalue ourselves, before we start to destroy again to feed our fears. Cause the fictional borders of freedom that had been won through massacre are now destroyed and the destruction seems to prevail over all. But in the final phase of the slow but certain decline our predicted glory is fading away. They are blinded by the power of creation, but they can’t dominate everything, what they want. The progress that has been used for exploitation is now reversed. Where is the limit? What are the answers? What is our role here on the earth? What makes us different from our creatures? We are not the dominant race, but we became the wasteful wave of the earth. They have murderous plans for reign, they are the inhuman war of the world. We are, we are the wasteful wave of the earth. They are, they are the inhuman war of the world.

...a bosszú városának fényei villódznak az égen, és az utcákon a megtorlás hangjai kísértenek. A házfalak az ott élő múló életekért kiáltanak, mert túl nagy csend volt túl sokáig. Egyedül képtelenség túlélni, mégis irtózunk egymástól. Bezárt ajtók, körbezárt falak mögött létezünk. A múlt közösségei meggyengültek, és a lakónegyedek alapvető ösztönei kihaltak, képtelenek empátiát érezni bármi iránt! Hideg szívek némán üvöltenek a szenvedés börtöneiben, de a bűnöktől feloldó halál nem jön könnyen. Talán itt az ideje, hogy átértékeljük önmagunkat, mielőtt pusztítani kezdenénk újra, félelmeink miatt. Hiszen az öldökléssel kivívott szabadság végtelennek hitt határai ledőltek, a pusztítás győzedelmeskedni látszik mindenek felett. Ám a lassú de biztos hanyatlás végső stádiumában mélyen elhalványul a várva várt dicsőség. A teremtés hatalma elvakította őket, nem tudnak uralni mindent, amit szeretnének, a kizsákmányolást szolgáló fejlődés a visszájára fordult. Hol a határ? S mik a válaszok? Mi a szerepünk ebben az életben? Miben különbözünk a teremtényeinktől? Nem vagyunk uralkodó faj, de mégis a Föld pusztító hullámává váltunk. Gyilkos terveik vannak az uralkodásra, ők a világ könyörtelen háborúja! Mi vagyunk, mi vagyunk a Föld pusztító hulláma! Ők azok, ők a világ könyörtelen háborúja!