Here comes the story of the future, the grave consequences of human reign, the bloody hand of authority, like a gloomy shade reflecting on society. An awful future, our own creation. The ”art” of today. Where are my friends? Why am I alone? Why am I looking at the lights of dissolution from the window of my room? The modern life had left nothing from the past, the bloody machines of the technical progress, became subjects of glorious anthems. Tomorrow is disappearing in the twilight. Where are my friends? Why am I hearing the ever fading steps of hope? Why am I lonely? Why isolation is the only thing that remains? The warrens became the voluntary prisons of privacy. We are too far away. The industrial sites keep the constantly developing war alive, as the new form of life. It’s a struggle against ourselves. Everyday it rains. Everyday there’s darkness for the sake of the smog. Everyday the artificial lights dominate. Reality brings me down. Anxiety fills the void. The city is dying . „This is the slave-existence. Die. It’s time to die.” Itt a jövő története, az emberi uralkodás súlyos következménye. A hatalom véres keze. A társadalom visszaverődése önmagára. Egy szörnyű jövőkép. A mi alkotásunk. A ma „művészete”. Hol vannak a barátaim? Miért vagyok most is egyedül? Miért nézem a pusztulás fényeit a szobám ablakából közönyösen? A modern létforma semmit sem hagyott a múltból, a technikai fejlődés vér áztatta gépei dicső himnuszok tárgyai lettek. A holnapok a szürkületbe vesznek. Hol vannak a barátaim? Miért hallom a remény, távolodó lépteit? Miért zár körbe a magány? Miért csak az elszigeteltség maradt? A lakóházak a magány önkéntes börtönei lettek. Túl messze sodródtunk már. A modern létforma semmit sem hagyott a múltból, a technikai fejlődés vér áztatta gépei dicső himnuszok tárgyai lettek. Az ipartelepek életben tartják az állandóan fejlődő háborút, mint új életformát. Ez egy harc önmagunkkal. Mindennap esik. Mindennap sötétség van a szmog miatt. Mesterséges fények uralják a mindennapokat. Lehangolnak az ébrenlétek. Szorongás tölti meg az ürességet. A város haldoklik. „Ez a rabszolga-lét. Ideje meghalni.”

What do you feel if you see an animal in a cage? Dark cage! What do you feel if you hear it scream? Painful scream! Why don’t you feel anything? Is it because you became blind to everything long ago? What do you feel if you see the forthcoming shadow of death on a human face? What do you feel if you hear voices of violence on the streets every day? Why don’t you feel anything? Is it because you became blind to these things long ago? How much pain we need, to put an end to our murderous ways? How much death do we have to possess? How does life work? Are powers the same? Are chances equal? How will it end? With same death? Empátia teszt Mit érzel, ha látsz egy állatot egy ketrecben? Sötét ketrecben! Mit érzel, ha hallod az üvöltését? A fájdalommal teli üvöltését! Miért nem érzel semmit? Mert már túl régóta hunysz szemet minden felett? Mit érzel, ha látod a közelgő halál árnyékát egy emberi arcon? Mit érzel, ha hallod az erőszak hangjait nap mint nap az utcákon? Miért nem érzel semmit? Mert már túl régóta szemet hunysz az ilyenek felett? Mennyi fájdalmat kell még okoznunk, hogy véget vessünk gyilkos rutinunknak? Mennyi halált kell még birtokolnunk? Hogy működik az élet? Egyenlők-e az erőink? Egyenlők-e az esélyek? Hogyan végződik majd? Ugyanolyan halállal?

Where emptiness dances on the ruins of civilization, there the hope dies first. Where survival is the only power, there’s no majestic end. Where darkness sleeps in the daylight hours, there, life is too short. Where the daily grind teaches hatred, there, community is nothing but an illusion. Let your scream be a warning, a slight chance for change, az üvöltésed legyen viharjelzés. The messages of our pointless deaths will not save anyone from the ruthless intentions of the future. Where throbbing love fades away in everyday routines There embraces are without passion. Where nearness ends in far distances, there everything fight for the perfect moment at the same time. Here is the end of a day again, you sleep with tired thoughts. your dreams have long arms to get you everywhere, but stars are unreachable if you’re awake. Ahol üresség táncol a civilizáció romjain, ott a remény hal meg először. Ahol a túlélés az egyetlen erő, ott nincs méltó befejezés. Ahol sötétség alszik a nappalokban, ott az élet túl rövid. Ahol a mindennapi munka gyűlölni tanít, ott a közösségi szellem csak illúzió. Az üvöltésed legyen viharjelzés, keltsen esélyt. Mert így halálaink értelmetlen üzenete senkit nem fog megóvni, a jövő könyörtelen szándékaitól. Ahol a szerelmek lüktetéseit elnyomják a mindennapok, ott az ölelések csupán homályba vesztett szenvedélyek. Ahol a közelség egy messzi távolban ér véget, ott minden egyszerre megremeg, hogy visszajöjjön az a pillanat, amiért igazán élni érdemes. Egy újabb nap telt el, fáradt gondolataiddal fekszel. Álmaid elérnek mindenhová, de a csillagok elérhetetlenek az ébrenlétben.

We must stop our apathy! This is the place where future is a too hollow dream There’re no humane walls and dust covers the streets. The sky is too black, desolated roads lead to the sea of death Who will be the last survivor in our prevailing yet broken society? This is the age when the time is too late to start to live The irreversibility ripples in our time and no freedom can truly exist under the cover of massacre. All emotions are gone, only fear remains. We have to fight the machines and perfection. We created our enemy to the likeness of man. But now in our final hours… we dread these machines became way too perfect. We must stop our apathy! Véget kell vetnünk az érzéketlenségünknek! Ez az a hely, ahol a jövő egy túl homályos álom, Nincsenek emberséges falak és az utcákat a por lepte el. Az ég túl fekete, a kietlen utak a halott tengerhez vezetnek. Ki lesz az utolsó, aki életben marad a mi fennálló, mégis összeomlott társadalmunkban? Ez az a kor, amikor az idő már túl késő ahhoz, hogy élni próbáljunk. A visszafordíthatatlanság gyűrűzik mindennapjainkban, és nem lehet igaz szabadság az öldöklés leple alatt. A gépek és a tökéletesség ellen kell harcolnunk, miközben kihalt érzéseinkből már csak a félelem maradt. Mi alkottuk az ellenségünket, a saját képmásunkra… ...és most az utolsó lassú óráinkban rettegünk, mert a gépek túl tökéletesek lettek. Véget kell vessünk a közönyünknek!

.the lights of the city of revenge are flashing on the sky, and the streets are haunted by the sounds of vengeance. The walls of the houses are screaming for the passing lives, because there has been too much silence for too long. Alone. We have no chance to survive, but we still repelled by each other. Alone. We are living behind closed doors and enclosed walls. The communities of the past became weak and the basic instincts of society are dead and they can’t feel empaty for anything. Nothing. Cold hearts are screaming silently in cells of suffering, but the death that would exempt us from our sins, is not coming easily. Maybe it is time to revalue ourselves, before we start to destroy again to feed our fears. Cause the fictional borders of freedom that had been won through massacre are now destroyed and the destruction seems to prevail over all. But in the final phase of the slow but certain decline our predicted glory is fading away. They are blinded by the power of creation, but they can’t dominate everything, what they want. The progress that has been used for exploitation is now reversed. Where is the limit? What are the answers? What is our role here on the earth? What makes us different from our creatures? We are not the dominant race, but we became the wasteful wave of the earth. They have murderous plans for reign, they are the inhuman war of the world. We are, we are the wasteful wave of the earth. They are, they are the inhuman war of the world. ...a bosszú városának fényei villódznak az égen, és az utcákon a megtorlás hangjai kísértenek. A házfalak az ott élő múló életekért kiáltanak, mert túl nagy csend volt túl sokáig. Egyedül képtelenség túlélni, mégis irtózunk egymástól. Bezárt ajtók, körbezárt falak mögött létezünk. A múlt közösségei meggyengültek, és a lakónegyedek alapvető ösztönei kihaltak, képtelenek empátiát érezni bármi iránt! Hideg szívek némán üvöltenek a szenvedés börtöneiben, de a bűnöktől feloldó halál nem jön könnyen. Talán itt az ideje, hogy átértékeljük önmagunkat, mielőtt pusztítani kezdenénk újra, félelmeink miatt. Hiszen az öldökléssel kivívott szabadság végtelennek hitt határai ledőltek, a pusztítás győzedelmeskedni látszik mindenek felett. Ám a lassú de biztos hanyatlás végső stádiumában mélyen elhalványul a várva várt dicsőség. A teremtés hatalma elvakította őket, nem tudnak uralni mindent, amit szeretnének, a kizsákmányolást szolgáló fejlődés a visszájára fordult. Hol a határ? S mik a válaszok? Mi a szerepünk ebben az életben? Miben különbözünk a teremtényeinktől? Nem vagyunk uralkodó faj, de mégis a Föld pusztító hullámává váltunk. Gyilkos terveik vannak az uralkodásra, ők a világ könyörtelen háborúja! Mi vagyunk, mi vagyunk a Föld pusztító hulláma! Ők azok, ők a világ könyörtelen háborúja!